Eleinte mindenki azt hitte a teremben, hogy ez csak egy játék. Az aranyszínű színházi reflektorok alatt egy hatalmas acélszéf állt, ragyogva, mint a gazdagság szimbóluma, mellette pedig egy sovány tinédzser fiú állt szakadt ruhákban. Körülöttük gazdag nézők ültek elegáns öltönyökben és estélyi ruhákban, csendben várva, hogy a fiú elbukjon. A műsorvezető magabiztosan mosolygott, és a széfre mutatott. „Nyisd ki… és nyersz egymillió dollárt.” A közönség halkan nevetett, amikor a fiú előrelépett és azt suttogta: „Meg tudom csinálni.”
A széf lehetetlennek tűnt. A zárja hatalmas volt, nehéz és olyan öreg, hogy szinte élőnek látszott. A fiú remegő ujjai végigsimítottak a hideg fém billentyűzeten, miközben tompa mechanikus kattogás visszhangzott a színházban. Verejték csorgott végig a zúzódásokkal teli arcán, ahogy a mechanizmus lassan fordult a reszkető keze alatt. Minden másodperccel egyre nagyobb lett a csend. Aztán a billentyűzet hirtelen pittyent egyet. A fiú megmerevedett. Majd szinte hallhatatlan hangon kimondott valamit, ami azonnal megváltoztatta a légkört. „Ez a széf emlékszik rám.”
A műsorvezető mosolya eltűnt. „Micsoda?” — kérdezte élesen. De a fiú nem vette le a szemét a széfről. A légzése egyenetlenné vált, mintha régi emlékek ébrednének fel a fémmel együtt. „Apám bezárta ide a nevemet” — suttogta. A nézők zavartan néztek egymásra. Semmi értelme nem volt. Senki sem ismerte a fiút. Senki sem ismerte az apját. És egy átlagos széf nem „emlékszik” emberekre. Mégis, az acélajtó mély mechanikus nyögést hallatott — mintha valóban meghallotta volna őt.
Egy hatalmas DÖRRENÉS rázta meg az egész színpadot. Többen rémülten felugrottak, amikor repedések kezdtek végigfutni a széf felszínén. A por a reflektorok fénysugarában kavargott, miközben a masszív zár magától forogni kezdett. Aztán minden figyelmeztetés nélkül vakító fehér fény tört elő a fém repedéseiből. Döbbent kiáltások töltötték be a termet. A gazdag műsorvezető hátralépett a sokktól. Az ilyen széfek nem nyílnak ki. Nem kód nélkül. Nem kulcs nélkül. Nem engedély nélkül.
De a fiú egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Lassan, érzelmileg teljesen kimerülve leült a fa székre a széf mellé, miközben a ragyogó fény megvilágította az arcát. A közönség most már nem gúnnyal, hanem félelemmel nézte őt. Mert a legijesztőbb nem az volt, hogy a széf kinyílt. A legijesztőbb az volt, hogy a fiú végig tudta, hogy ez fog történni.
