Krisztina a parányi hálószoba ajtajában állt — abban a szobában, amelyet az elmúlt három évben az otthonomnak neveztem. Karba tett kézzel, összeszorított ajkakkal nézett rám. Az undort már nem is próbálta leplezni.
— Döntöttem, Gábor — mondta hidegen. — Menj el. Akár meg is dögölhetsz az utcán, de az én tetőm alatt többé nem élsz. Az enyém alatt. Nem a miénk alatt. És végképp nem Dávid alatt.
Ezekkel a szavakkal letörölte az életem három évét — mintha krétával törölték volna le a tábláról.
Három év, amikor a szerény nyugdíjamból segítettem a számlák kifizetésében.
Három év, amikor az unokákat vittem iskolába, vacsorát főztem, ajtókat, csöveket, csempéket javítottam.
Ennek a háznak minden zaját az én kezem ismerte.
És mindez — hiába.
Hetvennégy éves voltam. Nyugdíjas ács. Az ujjaimat az ízületi gyulladás torzította el, a hátamat évtizedek kemény munkája görbítette meg.
És most egy nő, akit mindössze öt éve ismertem, úgy dobott ki, mint egy elhasznált bútordarabot.
— Dávid tud erről? — kérdeztem nyugodtan.
Még csak nem is pislogott.
— Igen. Közösen döntöttünk. Elegünk van abból, hogy eltartsunk egy problémás öreget.
Problémás.
Kerestem az arcán akár egy halvány jelét is a szégyennek. Nem találtam semmit.
— Milyen problémát okoztam? — kérdeztem halkan.
Felnevetett.
— Azt, hogy egyáltalán létezel. A ház kicsi. Három hálószoba van. Dávidnak dolgozószobára van szüksége, hogy rendes pénzt keressen a gyerekeinknek — nem pedig menedékre egy haszontalan öregnek.
— Értem — mondtam.
Ez kizökkentette.
— Ennyi? Csak ennyi?
— Igen. Azt akarod, hogy elmenjek. Elmegyek.
— Remek. Holnapig.
— Legalább egy hétre lenne szükségem.
— Nem érdekel. Holnap — különben kénytelen leszek rendőrségi ügyet csinálni belőle. Szerinted kinek hisznek majd? Neked, vagy nekem?
Bólintottam, majd halkan hozzátettem:
— Csak tudd: holnap egy olyan ajándék érkezik az ajtódhoz, amit nem lehet visszaküldeni.
Összeráncolta a homlokát.
— Megőrültél?
— Majd meglátod. Különleges lesz.
Aznap este az egész életemet összepakoltam két bőröndbe és három dobozba: ruhákat, szerszámokat, könyveket, és Erzsébet fényképeit.
Másnap reggel megérkezett a költöztető teherautó. Kibéreltem egy nyirkos kis garzont havi 450 euróért — pontosan annyiért, amennyit a nyugdíjam megengedett.
Krisztina látható élvezettel figyelte, ahogy kiviszik a holmimat.
Dávid csak ennyit mondott:
— Apa… így talán jobb lesz.
— Kinek? — kérdeztem. Nem válaszolt.
Délután kettőkor megszólalt a telefonom.
— A csomagot kézbesítettük. Krisztina vette át — közölte Ruiz úr.
— Rendben. Folytassák — feleltem.
Ezután a telefonom megállás nélkül csörgött. Nem vettem fel.
Később Dávid ordított a vonalban:
— Mik ezek a dokumentumok?! Azok, amelyek szerint te vagy a ház tulajdonosa?
— Igen. Valódiak.
— Te vetted meg a házat?!
— Négy évvel ezelőtt. Az édesanyád biztosítási pénzéből. Száznyolcvanezer euróból.
A házat bizalomból a te nevedre írattam — akkor még család voltunk. Soha nem kérdezted.
Harminc napot adtam nekik.
Harmincszor több tiszteletet, mint amennyit ők adtak nekem.
Két hét múlva elköltöztek.
A házat eladtam. A pénzt idős hajléktalanokat segítő alapítványoknak adományoztam.
Az unokáknak alapot hoztam létre — feltételekkel.
Nekem elég volt a nyugdíjam.
És a nyugodt lelkiismeret.
Néha elgondolkodom, nem voltam-e túl kemény.
Aztán eszembe jutnak a szavai.
És megértem: nem.
Mert a család nem a vér kérdése.
Hanem a tiszteleté.
És a megtört tiszteletnek mindig ára van.
És ti mit tettetek volna a helyemben?
