A tizennegyedik század hűvös, nyirkos hajnalán a folyó menti táj szokatlanul csendesnek tűnt, mintha maga a természet is visszafojtotta volna a lélegzetét. A köd a víz fölött lebegett, tompítva a hangokat, és csak a varjak ritka károgása hasította át a hideg levegőt. Márta, egy asszony, akinek arca már rég megtanulta, hogy ne mutasson sem meglepetést, sem félelmet, a part mentén haladt, nehéz léptekkel a nedves fűben. Reggelének semmi sem különbözött a többi százétól… egészen addig a pillanatig, amíg a csendet meg nem törte egy hang, amelynek itt nem lett volna szabad megszólalnia.
Először azt hitte, a szél játszik az ágak között. De a hang újra felhangzott—vékony, éles, élő. Egy csecsemő sírása. Márta megdermedt, mintha maga a föld tartotta volna vissza. Szíve összeszorult. Ezeken a helyeken nem hagynak hátra csecsemőket… hacsak nem akarják, hogy soha ne találják meg őket. „Várj… mi ez a hang… egy gyermek?..” suttogta, és a hangja még számára is idegenül csengett.
Elindult a hang felé, félresöpörve a nedves füvet, észre sem véve, ahogy ruhája szegélye elsötétedik a víztől. A sírás egyre hangosabb lett, egyre kétségbeesettebb, mintha kifejezetten őt hívná. Minden lépés nehezebbé vált, mintha maga a sors tenné próbára az elszántságát. És akkor, közvetlenül a víz szélén, megállt. Előtte egy bölcső állt—durva, fából készült, mintha sietve rakták volna össze, mégis elég erős volt ahhoz, hogy kibírja az utat.
Márta térdre ereszkedett, és belenézett. Egy csecsemő feküdt benne—apró, élő, egy olyan anyagba csavarva, amely túl finom volt ehhez a helyhez. Arca a hidegtől sápadt volt, de a légzése egyenletes. Óvatosan felemelte, magához szorította, és ebben a pillanatban szigorú arca megremegett. „Ki hagyna egy csecsemőt a hidegben…” suttogta, válaszra nem számítva.
De a válasz ott volt. A bölcsőben, a gyűrött szöveten valami megcsillant. Márta lehajolt, és meglátott egy gyűrűt—nehéz volt, és egy olyan címer volt bele vésve, amelyet még ő, egy egyszerű asszony is azonnal felismert. Ilyen dolgok nem a parasztoké. Ilyen dolgokat azok viselnek, akiknek a nevét suttogva mondják ki. Ugyanebben a pillanatban a csecsemő kissé elfordította a fejét, és a nyakán egy jel tűnt fel—különös, mégis ismerős.
Márta megdermedt. Egy emlék, amelyet hosszú éveken át próbált elfelejteni, hirtelen rémisztő tisztasággal tört felszínre. A gyűrű. A jel. A gyermek. Ez nem lehetett véletlen. Kezei remegtek, de nem engedte el a csecsemőt. A szél elcsendesedett, mintha az egész világ az ő szavaira várna. És akkor, szinte hangtalanul, suttogta: „Irgalmas Isten… ez nem lehet…”
