A kisfiú nap mint nap ugyanazzal a kérdéssel fordult az anyjához.
Mindig ugyanúgy, mindig ugyanazzal a reménnyel.
— Anya… hol van apa?
Az anya minden alkalommal mást válaszolt.
Egyszer azt mondta, dolgozik.
Máskor azt, hogy mindjárt hazajön.
Volt, hogy csak elmosolyodott, és gyorsan más témára terelte a szót.
Nem azért mondott mást, mert becsapni akarta a gyerekét.
Hanem mert nem volt ereje kimondani az igazságot.
Az apa két évvel korábban meghalt.
Váratlanul.
És azon a napon a kisfiú még túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogja, mit jelent az, hogy valaki soha többé nem jön vissza.
Az orvosok is azt tanácsolták:
ne most mondják el.
Hagyjanak időt.
Védjék meg a gyereket.
Csakhogy az idő múlt,
a kérdés viszont maradt.
Minden este ugyanaz a tekintet.
Ugyanaz a várakozás.
Ugyanaz a csendes remény.
Az anya éjjelente sírt.
A fürdőszobában.
Halkan.
Úgy, hogy a fia soha ne lássa.
Egy este azonban rájött:
nem bírja tovább.
Leült a kisfiú mellé, és csendesen megszólalt:
— Valamit el kell mondanom neked.
A gyerek nyugodtan ránézett.
— Tudom — felelte.
Az anya megdermedt.
— Mit tudsz?
— Azt, hogy apa nem jön vissza.
A szoba elnémult.
— Akkor… miért kérdezed meg minden nap? — suttogta az anya.
A kisfiú gondolkodott egy pillanatig, majd halkan így szólt:
— Mert amikor nem sírsz előttem,
azt hiszem,
hogy csak én hiányolom apát.
Az anya nem válaszolt.
Két év után először nem tartotta vissza a könnyeit a fia előtt.
Ott sírtak együtt.
Csendben.
Összebújva.
Aznap este semmi sem lett könnyebb.
De attól a pillanattól kezdve
már nem egyedül hordozták a fájdalmukat.
