Első pillantásra olyan volt, mint bármely más ideges tinédzser, aki életében először lép fel egy hatalmas színpadra. A válla feszült volt, a hangja alig haladta meg a suttogást, amikor bemutatkozott. A reflektorfény túl erősnek tűnt, a csend túl hangosnak. A közönségben senki sem sejtette, mi fog következni.
Aztán megszólalt a zene.
Egy szempillantás alatt eltűnt a félénk 13 éves lány. A helyén egy bátor előadó állt, akinek hangja tele volt erővel, lélekkel és nyers intenzitással. A „Hard to Handle” tüzes előadását nyújtotta Janis Joplin összetéveszthetetlen stílusában, olyan erőt és magabiztosságot sugározva, amely messze meghaladta a korát. Az átalakulás annyira drámai volt, hogy végigsöpört a termen.
A zsűri döbbent pillantásokat váltott. A közönség talpra ugrott. Nem csupán a pontos hangokról volt szó, hanem jelenlétről, kontrollról és érzelmi erőről. Nem egyszerűen elénekelte a dalt — uralta azt. Minden sorban ott volt a hozzáállás, minden magas hang határozottan szólt. Olyan előadás volt, amely azonnal átírta az elvárásokat.
Az utolsó refrénre az eredmény elkerülhetetlennek tűnt. Ami félénk meghallgatásként indult, meghatározó pillanattá vált. Néhány perc alatt bebizonyította, hogy a tehetség nem vár az életkorra, és az önbizalom néha a legváratlanabb helyeken rejtőzik — amíg a zene nem ad neki engedélyt a kitörésre.
